A hét pszichopata és a si-cu
Martin McDonagh- jegyezzük meg ezt a nevet, mert nagyon érti a dolgát. Már az Erőszakikkal bebizonyította, hogy érdemes rá figyelni, második hollywoodi filmjével pedig csak tovább gyarapította rajongótáborát. A hét pszichopata és a si-cu egy kegyetlenül szatirikus és roppant szórakoztató film, lehengerlő színészi alakításokkal.
Mi is ez a film műfaját tekintve? Oldalakon át lehetne elmélkedni, mire behatároljuk, úgyhogy tekintsünk el ettől- azt viszont leszögezhetjük, hogy szokatlan, formabontó, és ellenszegül a szokványos akciófilmeknek, valamint a vígjátékoknak is. A történetről elég annyit tudni, hogy Marty (Colin Farrell)- aki valójában a rendező alteregója- egy iszákos forgatókönyvíró,aki komoly alkotói válságban van- megakadt A hét pszichopata írása közben, és barátja, Billy (Sam Rockwell) segítségére szorul. Billy főállásban egy jól jövedelmező kutyatolvaj-vállalkozást vezet kollégájával, Hans-szal. (Christopher Walken). Egy nap szerencsétlen módon pont a környék maffiavezérének (Woody Harrelson) kedvencét rabolják el, amivel alaposan magukra haragítják a kissé zakkant rosszfiút. A kutyatolvajoknak hála Marty is belekeveredik a vérre menő küzdelembe, így meg sem lepődik túlságosan, amikor a sivatagban találja magát, markában egy üveg whiskyvel, és a végső leszámolásra vár, miközben csupa őrült veszi körül.
Remek húzás, hogy Marty készülő forgatókönyve valójában maga a film, amit látunk. A nők mindkét esetben csak perceket kapnak, úgymond jelentéktelen figurák, bár a prostituált remek katalizátora a vietnami pszichopata történetének (ezért egyébként külön piros pont jár, csakúgy mint a kvékeres sztoriért Harry Dean Stantonnal).
Valamint itt van még a fegyvermentes leszámolás kérdése is- Marty pacifista, és bízik a konfliktusmentes végjátékban, de valójában ez kivitelezhetetlen- ahogy Billy mondja:
„No shoot-outs? That sounds like the stupidest ending I’ve ever fucking… No shoot-outs!?“
Néhány szót a szereplőkről: elterjedt nézet, hogy dilis karaktert eljátszani a legkönnyebb. Lehet, hogy így van, de biztos vagyok benne, hogy Rockwell, Walken vagy Waits nélkül nem ütött volna ekkorát a film. Farrell bár az Erőszakikat uralta, és itt is főszereplő, valójában mégsem róla szól a film, mert a habókos, alkoholista forgatókönyvíró, akit alakít a legnormálisabb egyén az egész filmben. A show-t egyértelműen Sam Rockwell lopja el: olyan jól hozza a kissé dilisnek tetsző, a felszín alatt azonban igazi pszichopata pofát, hogy az egyenesen lenyűgöző. Nem messze marad el tőle az öreg kvéker, Christopher Walken valamint a nyúlbolond Tom Waits, a maga sorozatgyilkos-gyilkolós karakterével. Aki kissé kilógott a sorból, az Woody Harrelson volt – neki kissé gyengébbre sikeredett a karaktere, de valójában inkább azért marad el a többiektől, mert az elmúlt években túl sokszor erőltette magára ezt a bárgyú, szellemi fogyatékos ábrázatot, így a játéka nem ütött akkorát. Amit még mindenképp meg kell említenem, az a remek filmzene- bár csak betétdalokból áll össze az egész, remekül illeszkedik a jelenetekhez, és egyedi hangulatot ad a filmnek.
A hét pszichopata és a si-cu valószínűleg nem válik kultfilmmé, mint az Erőszakik, viszont a tavalyi év talán legüdébb színfoltja marad. Több helyen sírva röhögős, mégis mélyen elgondolkodtató. 9/10.