(2014.9.1., 19:42)
Színpad. Fények. Hanghullám.
A hírnevem még a nullán
áll, de eltökéltem, ma este
végre kitörök!
...
Mellettem a trombitás hörög.
Megülte a torkát az ólom?
Mindegy, muszáj rászólnom!
Hirtelen a dobos sem tudja,
hogy melyik orrlyukába szúrja
be az ütőt.
Hagyom, hadd vívódjon.
A nézők szemében olyanok
lehetünk, mint egy részeg
táncdalegyüttes, zsinóron.
Én sem brillírozom,
de huszonhárom évesen
tán még nem olyan ciki,
hogy nem vagyok egy Kiss Tibi
szintű gigász, csupán egy
rímfaragó mitugrász.
Beérem a szórványos tapssal
és úgy hajolok meg, hogy majdnem
felsöpröm a színpadot a hasammal.
Hunyorítva nézek körbe- a rózsaszín
folttá mosódott emberi fejeket lesem.
Hiába.
Amit igazán el szeretnék mondani,
azt továbbra is keresem.
...
S ahogy a végszó közben
fejen talál egy vörös tanga,
hagyom hogy nevessen
rajtam a világ apraja-nagyja.
Itt maradok.
Nem megyek innen sehova...
S ettől úgy érzem, a fejemre fészkel
egy láthatatlan pogány korona.