A versről, a gyomról és az emberi gyengeségről
(2014.8.23., 10:22)
Írni valamiről/valakiről (főleg valakiről) az elmúlt majdnem két évben magától értetődő folyamat volt számomra. Sosem volt különösebb célja a dolgoknak, ezt az kezdetektől fogva igyekeztem leszögezni.
Igen, a versírás érzelemkifejezés, nyilván, de az érzelemkifejezés nem lehet az írás egyedüli célja. Az ugyanis ösztönből, zsigerből és automatikusan árad ki minden emberből, ennélfogva a versírásnál az érzelemkifejezés pusztán egy mellékes „csatotl fájl“ azaz a velejárója valami fontosabbnak, valami konkrétabbnak. Értitek, hogy értem?
Azt, hogy tudassam a célszeméllyel az érdeklődésemet, nem versekkel, hanem mondatokkal igyekeztem kifejezni. A rímekkel nem megörvendeztetni akartam ezeket az embereket (főleg nem magamat). Nem bugyit akartam lehúzni általuk, és nem olyan dolgokat akartam versbe írni, amiket elmondani esetleg nem mertem volna nekik. Egyszerűen csak volt, hogy úgy éreztem: a célszemély megérdemel valamit. Hogy tudatában legyen annak, hogy Ő egy megírandó jelenség, és hogy kertelés és mellébeszélés nélkül olvashassa el a véleményemet önmagáról, mert ritka értékes kincs, ha akár egy pillanatig is mások szemén át láthatjuk magunkat.
Egyfelelől tehát tükrött tartottam ezeknek az embereknek (nem, nem görbét, azt a társadalomnak tartogattam). Ez a tükör a lehető legegyenesebb volt, mindig, minden körülmények között. Sok munkám volt benne, hogy egyenes is maradjon. Hogy mennyire szépre csiszoltam, azt viszont már nem az én tisztem eldönteni, hanem a Tiétek.) Ha olyan szerencsés/szerencsétlen vagy, hogy írtam rólad, az azért volt, mert azt akartam (NAGYON erősen akartam) hogy ismerd meg a önmagadban rejlő apró pici csodákat, mindezt az én gondolataimon, az én szavaimon keresztül, az én agyamon és az én lelkemen keresztül. Tudatni akartam veled, hogy olyan ember vagy, aki betűket kíván, aki mondatokat, gondolatokat,rímeket gerjeszt, aki -hogy legelső versemből idézzek-,“Megmar, igéz, bűvöl és soha el nem illan!“.Úgy igyekeztem írni, hogy az én legyek, hogy azok a gondolatok csak az én gondolataim lehessenek, és amiről úgy tartsák majd az emberek: ezt csak a Lencsés Zoli írhatta.
Foffinak abszolút igaza van: ha van múzsád, akkor az azt jelenti, hogy felépítesz egy idealizált alakot a lelkedben, hozzáadsz emlékeket, szavakat és színeket, és nem veszel tudomást a hibáiról. Ha bánt, megbocsájtod.
Én is ezt tettem, és ezt az alakot ápoltam sokáig. Etettem és itattam. Újabb, és újabb írásokkal láttam el, míg végül gyomosodni kezdett körülötte, és már olyannyira nehézzé vált lépést tartani vele, hogy körbefontak az indák, és nem eresztettek el. A gyom megfojtotta a szép emléket, mint amikor a valódi gyom eltakar egy tündöklő virágot. Az meg már az én emberi romlottságomat mutatja, ha jobbnak tartom, hogy az a virág ott is marad a gyomban.
Mit jelent az, hogy most csendben vagyok? Hogy amióta írásba kezdtem, még sosem voltam ilyen hosszú ideig csendben? Egyszerű. Én elmondtam mindent, amit el akartam. Jelenleg nincs senki és semmi, amiről szeretnék véleményt formálni. Meg hát nem árt óvatosnak lenni, csínján kell bánni a leírt szavakkal. Rájöttem, hogy csak az igazán arra érdemesek kaphatnak belőle. Mert bár a leírt szónak nincs hatalma, de jelentősége azért van. A szót mindenesetre ki kell mondani, hogy üssön. Aki másképp gondolja, az még nem beszélt és nem írt eleget, hogy erre rádöbbenjen.
Rajtam sose segített a firkálás, majd´ 150 vers alatt összesen kétszer éreztem, hogy jótékony hatása lett volna rám. Szóval nem valószínű, hogy akár tudat alatt is öncélú lettem volna e tekintetben. Egyáltalán... lehet valaki öncélú a versírással? Lehet, hogy ez is csak az én félelmem és abszurd képzelgésem? Elhittem, mert ezt sugallták olyan emberek, akik fel sem fogták az egész lényegét, mert képtelenek voltak látni, és olyan szánalmasan csökönyösek voltak, hogy csak a saját szemükkel akartak látni, az enyémmel vagy máséval soha.
Valahol úgy érzem, így vagyok a legstabilabb. A környezetem talán másképp lát, de én így erzem. Sebezhetetlen vagyok, nem gyengítem magam azzal, hogy megörökítek gondolatokat, és nem erősítek fel érzéseket azáltal, hogy leírom őket. Hogy tetszik-e a helyzet? Furcsa, hogy már hárman megrökönyödtek azon, hogy abbahagytam a firkálást. Tudomásom szerint ez már eggyel több, mint ahányan ténylegesen olvasnak. Szóval ebből is nyilvánvaló, hogy pusztán leírjuk azt, amit a helyzet megkíván. Amit a másik mondandója, agymenése, és szeme csillogása megkíván. És én most ezt a játékot nem játszom.