AKURVAKIBASZOTTÉLETBE
-döbbenetes felismerés reggelre-
(2014.8.29., 8:54)
Célom Ő volt. A szülinapja napján. Kétségek közt voltam, nem tudtam, odatalálok-e, otthon lesz-e. Újvárban már hajszál híján visszafordultam. Nem tudtam, merre kell menni, volt ott egy bazi nagy felüljáró, utána kereszteződés. 4 felé mehettem volna.. Végül jött anyu, meg a térkép az autónkból (de autó nem volt). Anyut elküldtem haza, én pedig mentem tovább célom felé. Odaértem, és egy hosszú, de kellemes trécselést folytattam az anyukájával. Sokat ettem (édességet asszem). Még ittam is vele. Ő ezeddig a szobájában várakozhatott. Volt egy szőke, fürtös, amolyan cicababa tesója, vele egykorú. Cukikára emlékeztetett a jóbarátokból. Az anyukája azzal is viccelt, hogy ha megkérném, már feleségül is vehetném. Márpedig mi mind tudatában voltunk annak, hogy már hónapok óta nem váltottunk egy szót sem. Végül felmentem (az anyuka nem volt akadékos, sőt, támogatott). Emeleten vagyok, sok ajtó. A szobája jobbra, a középső. A tesója a folyosón még figyelt. Aztán beléptem. Olyan katartikus volt belépni. Ő a szoba közepén ült egy magányos széken, és tévét nézett. Rámtapasztotta a szemét, és figyelte, ahogy közeledem. Árgus szemekkel, egyébkény meg sem rezzent. Az arca nem árult el semmit. Puszit akartam adni az arcára. Erre a száját fordította oda. Szavak nélkül zajlott az egész. Megfogtam a kezét, és átmentünk az ágyára. Ágy az ajtaja mellett rögtön, jobbra. Megöleltük egymást. Megcsókoltam, de aki csókolt, az ő volt igazán. Olyan erővel, szenvedéllyel, és hosszan, mintha ő vágyott volna rá hónapokon át úgy, mint én. Egy pillanatra végigfeküdt az ágyon, én meg csak néztem. Továbbra is szavak nélkül. Újabb csókok jöttek. Már tudtam, hogy aznap ott maradok. Mámorító volt. Megsimogattam neki ott lent, csak úgy, riflén keresztül. Épp, amikor arra gondoltam, nem vagyok-e túl nyomulós, megfogta a kezem, és benyomta a rifléje alá. Valahogy feszült rajta, jó, hogy befért a kezem, küzdöttem egy rövidet, ahelyett, hogy kigomboltam vagy kigombolta volna. Végül csak megoldottam. Újabb csókok. És bamm. Túl világos van a szobámban. Ébredek. Megzavarodva. Ha nem írtam volna le villámgyorsan, már most úton lennék a pszichiátriára. Tanulságot levonni nem fogok az egészből. De ha valami eszembe jutott, akkor az az, hogy:
Én tudom, mit vesztettem.
Ő nem tudja.
És hogy mindenki tévhitben él- minden ember, ő is, és én is abban éltem ma éjszakáig. Mert nem az veszt többet, aki tudja, hogy mit vesztett (én). Hanem az, aki nem tudja. Mert bár a szépet egyikük sem élte meg, de az első (én).... az első legalább elképzelhette :)
|
|