Alfahímek és alfagörlök
A középiskolákban sem a fiúknak, sem a lányoknak nincs tapasztalatuk arról, hogy mit jelent a „élet“, mint fogalom. Mindegyik középiskola egy burok, ami nem engedi be magába és ezáltal semmilyen szinten nem magyarázza meg a benne élő fiataloknak azt, hogy mitől életképes egy férfi, mitől életképes egy nő, de úgy egészében azt sem teszi világossá számukra, hogy pont az életképesség az, ami alapján vonzódniuk kéne másokhoz. A tinédzsereknek nincs viszonyítási alapjuk, mert ez a közeg nem teremti meg azokat a helyzeteket, jeleneteket és élményeket, amikben akár csak nagyjából is körvonalazódna az életképes és vonzó férfi, vagy az életképes és vonzó nő. A mi szemszögünkből ez egy komoly válság, ők azonban - bár nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy mi magunk- nem válságként éltük meg mindezt.
A középiskolai párkeresősdi úgy ahogy van, nem a realitásban helyezkedik el, hanem egy álomvilágban. Egy alternatív valóságban.. Vegyük csak a fiúkat: a fiúk ezalatt a 4-5 év alatt nem mérettetnek meg, nem kerülnek olyan kritikus helyzetbe, amivel bizonyíthatnák rátermettségüket és felkészültségüket az életre. Ezért az iskolában egy teljesen véletlenszerű lista alakul ki a fiúkról, egy olyan hierarchia képződik a lányok szemében róluk, ami nélkülöz bármiféle logikát. Egy fb-kommenten felbuzdulva jutott eszembe nekem is, hogy ha belegondolok abba, hogy kik voltak az osztályomban (vagy akár az egész gimiben) az „alfahímek“, azaz a legsikeresebb fiúk a lányok körében, egyszerre kap el a röhögés és jön rám a szánakozás.
Ugyebár ha egy fiú tetszik egy lánynak, akkor úgy logikus, hogy pont emiatt egy másik lánynak is tetszeni fog. Ha meg már egy fiú két lánynak is tetszik, akkor a következő lépésben már négynek fog. Ha pedig egy fiú négy lánynak tetszik, akkor már övé a világ összes nője. Így születnek meg a középiskolai közeg teljesen irreális, vicckategóriába tartozó alfahímjei, és amikor ezek a fiúk kilépnek a nagybetűs életbe, és gyakorta megmutatják alkalmatlanságukat, egy egyszerűbb munkában is csődöt mondanak, vagy kiderülnek szellemi és kultúrális hiányosságaik, akkor a régi ismerősök egyből felkapják a fejüket a kontraszt láttán. Ezért van az, hogy már nyolc év távlatából is csöppet hihetetlen az a fajta osztályozás, amit középsulis korunkban megéltünk, és ezért van az, hogy azok a fiúk, akik húszhoz közel a férfi nem krémjéhez tartoznak, harminchoz közelítve mintegy varázsukat vesztve már jellemző módon nem tartoznak oda.
A lányokra is igaz, amit elmondtam, bár náluk egy jelentős réteg már kicsit más tészta. A már tinédzserkorban traumatizált és lelkileg megnyomorított nőknek a legtöbb szemszögből sokkal komolyabb kihívásokkal kell szembesülniük az életben, mint a férfiaknak - a kapcsolatosdiban viszont pont hogy könnyebb dolguk van. Nekik már a gimiben is elég csak „látszódniuk“ (szándékosan nem azt írom, hogy szépnek lenniük) ahhoz, hogy alfagörlökké váljanak és hogy sok fiú „akarja“ őket. Mivel sok férfi abszolút nem képes túllépni a külsőségeken a középiskola után sem, ezért a nőknek távolról sem kell olyan kihívásokkal szembenézniük és távolról sem lesz olyan mértékben traumatizáló számukra a nagybetűs Élet első időszaka, mint fiútársaiknak. Másrészről viszont a huszonegyedik századi nőket nem olyan fából faragták, hogy passzívak maradjanak, tisztességgel vállalnak különböző kihívásokat az élet legkülönbözőbb területein, amelyek után megmutathatják magukat a környezetüknek, és ezt én egy nagyon fontos és pozitív dolognak tartom – mindaddig, amíg nem esnek abba az (egyébként egyre gyakoribb) hibába, hogy a teljes női életük mellett még egy teljes férfi életet is akarnak élni. De ez már egy másik poszt témája lesz.