"Az én stílusom a legjobb"
(2014.10.17., 12:35)
Ami egészen bizonyos, hogy a Poet.hu imádja az „ártatlan“ verseket. A sematikusat, a bátortalant, a megszokottat, és az ódivatút. A közeg, és maga az oldal tulaja is iszonyatosan retteg mindentől, ami kortárs, ami modern, ami formabontó. Hogy ezalatt mit értek?
-Az oldalon tabu a szex, tabu a brutalitás, tabu a politika. Az első kettő tabu bizonyos „gyermekbarátság“ féle nonszensz fogalom miatt, az utóbbi a „békés hangulat“ megtartása végett.
Pedig ezek domináns témák manapság. Az erotika már úgy beivódik a művészetbe, hogy a mai viszonyokat láttán Szapphóék is elégedetten cuppognának. A brutalitás még ennél is dominánsabb- a nyers erőszak, a vér ábrázolása, darkos, kegyetlen posztapokaliptikák- az elmúlt években erről szólt a világ, erről szólt az irodalom, erről szólt a filmipar, erről szólt a sorozatipar, stb.
Az elmúlt néhány év tíz legolvasottabb írása közül kívétel nélkül mindegyik brutális, erotikus, vagy mindkettő. De hát kit érdekel, ugye? Inkább csak a Mindenszentekről meg a Farsangról meg a Valentin-napról küljdünk be művet, mert fő a békesség.
- Amennyire én a 21.századi verseket olvasom, az egyik legalapvetőbb tulajdonságuk szerintem az új szavak alkotásával való kísérletezés. Ha használsz (szinte bármilyen) olyan szavat, ami nincs benne a poet.hu szótárában, addig nem lehet beküldeni a verset, amíg az adott szavat le nem írod, és meg nem magyarázod a „megjegyzés“ szekcióban. Igen, ez komoly, ha kérdeznétek.
-Létezik előmoderálás, ahol kapsz egy verset az elfogadásra várakozók közül, és segíthetsz dönteni a modiknak, hogy felkerülhet-e, vagy nem. Nos, nem is olyan rég az egyik (idős) tag ezt írta (nem szó szerint, mert nem találtam meg): azt az állítást kellett bejelölnöm, hogy nem publikálható, mert nem vers. Az egyik sornak két szótaga van, a másiknak tizenöt, rímei sincsenek - ez nem vers.
A faszom az ilyen idiótákba, már bocsánat. Amellett, hogy én is inkább a rímek és a forma híve vagyok (de egyáltalán nem ragaszkodom hozzájuk), ez a hozzáállás amatőr és dühítő.
Aztán ha valaki szabadverset oszt meg (ilyet csak 30 évesnél fiatalabbak tettek eddig, tudomásom szerint), akkor jönnek a bölcs nyugdíjasok, hogy: „érdekes volt“ , „jómagam nem szeretem a központozás nélküli verseket“ meg hogy „hülyét kapok a modernitás jegyében írt nyakatekert fogalmaktól.“
Az ilyenek inkább tényleg kérjenek bocsánatot azért, hogy „előfordultak“, mint ahogy tegnap nekem is írták...és még egyszer mondom- én az arany középút híve vagyok, ugyanúgy megvetem a giccsben fúló kortársakat, köztük a jelenlegi „top“ szlovákiai magyar költők többségét, akik szerint aminek szabályos formája van, az már említésre sem méltó.
A paradigmaváltás, ami úgy 20-30 éve történt a magyar lírában, ezt az oldalt máig nem érte el (posztmodernizmus, neoavantgardizmusba hajló kísérletezés). A Poet-blogszekcióban néha találni ilyen műveket, mert ott nincs nagyobb mértékű cenzúra, de a beküldött versek között egyáltalán nincs ilyesmi. És ez azért van, mert egy átlagos huszonegyedik századi vers legalább egy olyan elemet tartalmaz, ami a poet fájdalomküszöbének túl magas.
Összefoglalva- a poeten ha nem is nyugdíjas-uralom, de minimum nyugdíjas-eszme-uralom van, az irodalmi közéletben pedig a szöges ellentéte- ma már mindenki annyira "újító", hogy senki sem ért senkit.
Miért tartja szinte mindenki értékesebbnek a saját stílusát? Mert ilyen primitívek az emberek. Olyan nehéz elfogadni, hogy a stílusotok egy a sok közül? Én mindigis tudatában voltam, hogy csupán egy adott eszmét, stílust képviselek. És pontosan azért mondják rájuk, hogy ez "eszme", meg "stílus", mert létezik mellettük kismillió másik. Elképesztő, hogy mennyi ember ezt nem fogja fel.