Olvasom, hogy hamarosan érkezik a Nymphomaniac, a zseniális Lars von Trier új filmje. E pornográfiától tobzódó, nagyobb neveket is felvonultazó alkotás központi témája már a címből nyilvánvaló mindenki számára, ugyanakkor aki legalább egy filmjét látta ennek az őrültnek, tudja, hogy sokkal több várható a filmtől pár mentális gondokkal küzdő szexmániás lélekábrázolásánál. Ez a film, ugyanúgy, mint a Dogville, az Antikrisztus, vagy a Melancholia, fojtogatni fog.
Felrémlik előttem a Melancholia, Trier legutóbbi filmje. Szinte ugyanebben a percben már egy képzeletbeli „depressziósoknak nem ajánlott“ címke lebeg a szemem előtt, fülemben pedig felcsendül Vagner komolyzenéje, ami a filmben szólva olyan térdrogyasztó erővel bírt, hogy nem is csodáltam a lábainak parancsolni nem tudó főszereplő nőt. Érdekes, hónapokkal később erősebb az élmény, mint közvetlenül a film megnézése után. Nem volt remény, nem volt feloldozás. Csak a pogány énünk előkerülése- fűben fekvés, homokban dugás, az idegen égitest csodálata. A Föld feltétlen imádata, miközben mindent- és legfőképp : mindenkit- utálunk. A Melancholia nem ijeszt meg, a Melancholia borzongat.
Nézz ki az égre. Képzelj el egy bolygót. Percről percre nagyobbnak tetszik az égen, és tudod, hogy nemsokára megszűnik minden, mert beleszáll a Földbe. Végtelenül klisés kérdés, de mit tennél? Mielőtt válaszolsz, a legfontosabb, hogy ne gondolkodj végletekben. Berúgsz, szexelsz, beszívsz, békülsz, gyilkolsz. Ezek nem válaszok!
Hogy én? ...Én csak feltettem a kérdést, ott még nem tartok, hogy ilyesmin gondolkozzak. De ha már itt tartunk...katartikus. Igen. Valami katartikus kell... egy élmény. ;)