(2016.okt. 12., 18:57)
Szűkebb ismeretségi körömben kettő, tágabb ismeretségi körömben nagyjából harminc-negyven nő konditeremfüggő. Elnézést kérek hogy nem a férfiakra fogok fókuszálni ebben az írásban, holott köztük is egyre többen lelik meg az életük értelmét napi egy óra szálkásításban vagy futásban. Ez a poszt a nőkről fog szólni, elsősorban azért mert őket sokkal inkább féltem, mert a nőkbe sokkal erőteljesebben szugerálják (és a nők maguk ezt sokkal inkább hajlamasok elhinni), hogy vásárra vigyék a bőrüket. Hölgyismerőseimben sok minden közös: a célok, az eszközeik a cél elérésében, és a céltudatosságuk. A cél ugyebár nyilvánvalóan a lapos has és a feszes segg. Az eszközök a cél elérésére: konditerem, ilyen fit, olyan fit, amolyan fit, faszomfit, személyi edző, kiegészítők, fogyasztóbogyók, speckó kaják. A konditeremfüggők hitvallása: nem szabad feladni, nem tágítunk. Mert ez fontos. Csak így van értelme az életemnek. Nem adom fel, amíg elégedett nem leszek magammal.
Az óvatos becsléseim szerint minimum 10-20 ezer euróba fájt egyes ismerőseimnek eddig az alakformálás. Persze mindenki arra költi a pénzét amire akarja, nem is piszkálódásból írom ezt az összeget, hanem hogy szemléltetni próbáljam az eltökéltségüket. Azt akarom szemléltetni vele, hogy sem az idő, sem a pénz nem számít, ha el lehet érni hogy fél centivel kisebb legyen a derékbőség.
„tegyük fel, csak az én kedvemért, tegyük fel, hogy az átlag nőnek nem ez a fő célkitűzése. Hogy többre tartja magát ennél. Hogy értékpiramisa csúcsán nem a feszes segg áll.“ (Kormos Anett)
Tegyük fel... én felteszem. De az a szörnyű, hogy feltenni is nehéz.
Egy nőt (és igen, ha valamiben, itt nagyon bátran általánosítok és terjesztem ki az egész női nemre az állítást) frusztrálnak a plusz kilók. Nagyon sok nőt még a plusz dekák is. A szó szoros értelmében kilogrammokban mérhető a bizonytalanságuk, szinte látom és hallom: ez a pici hurka most kettővel kevesebb fürdőruhás képet eredményez, mint amennyit amúgy csinálnék.
Na akkor most jöjjön az ötvenmilliós kérdés: hogy lehetséges, hogy ezeknek a nőknek frusztrációt okoz a fölösleg, hogy lehetséges, hogy ezek a nők szégyellik magukat emiatt, és ezek után az hogy lehetséges, hogy ezeket a nőket egyáltalán nem frusztrálja az erkölcsi züllöttségük és az értelmi színvonaluk sokszor még átlagosnak sem nevezhető szintje?
Hogy lehet valaki szégyenteljes amiatt, mert két kilóval többet mutat a mérleg és hogy lehet valaki totálisan szégyentelen, miközben még az alapműveltségtől is fényévekre van?
Én jól tudom, hogy egyre kevésbé számít a belső, de arra döbbenek rá, hogy az embereknek nem a másik belsője, hanem a saját belsője számít a legkevésbé. Ez azért ijesztő...
A pluszkilók miatti probléma valójában nem is létezik, csak sok nő azt hiszi. Na jó, fogalmazzunk úgy, hogy létezik a jelenség, de átkozottul szubjektív: volt egy kutatás, ami kimutatta hogy a férfiak szerinti ideális női test tíz kilogrammal nehezebb, mint a nők szerinti ideális női test. És ez a plusz tíz kiló nem a nagy mellekből jön össze, hanem vastagabb derékból, hasból és vastagabb combokból. Egy másik, nem is olyan régi brit kutatás szerint a nők ötven százaléka undorral tekint a saját testére. Erre hagyok időt... minden második nő undorral tekint a testére. Még csak nem is szorongással, frusztráltsággal, vagy némi elégedetlenséggel, hanem egyenesen UNDORRAL.
Érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, hogy sokan brutális mennyiségű pénzt és ijesztően sok időt áldoznak egy probléma megoldására, miközben a probléma... a probléma nem is létezik.
Évezredeken keresztül a művészet határozta meg, hogy mi a női szépség. A tévé és a magazinok megjelenése óta azonban ez már a múlté. Lehet hogy klisésen fog hangzani, de nincs mit bonyolítani rajta: a média szanaszét frusztrálja hölgyeinket. És ezen nagyon sokan nagyon sokat nyernek. De ez már egy másik poszt témája.