Itt van már a nyár vége,
tovatűnt a meleg,
de mindenki mosolyog,
csak én vagyok beteg.
Szégyenérzet mardos,
épp falakat állítok,
nem vágyódom sehova,
inkább kettőt ásítok.
Saját meghitt világom
már omladozni kezdett,
e legnagyobb ballépésem
bűntudatod keltett.
Teremtett a számomra
egy egyszemélyes poklot,
ami éppen magába nyelt
egy erőtlen foglyot.
Láncok csüngnek kezemen,
sértők, nagyon nehezek,
eltakarom szemeimet,
arcizmaim merevek.
Segítségért kiáltok,
de nem hallja senki,
börtönöm sötét falai
passiómat zengik.
Néhányan velem vannak,
és hálás vagyok érte,
bár nem vagyok az a fajta,
aki ezt így kérte.
Erőtlenül felállok,
nem látok és éhezem.
De rájöttem, életemet
másképpen is élhetem.
Egy bujdosó meséje (2013.8.30.,16:49)
