Megélénkült tengeri szél sózza meg az arcom,
Üzen nekem, hogy ideje megvívni a harcom:
Ha nyerek, a tutajomat Kánaánba vezeti,
De ha vesztek, testemet az óceánba temeti.
Víz vesz körül, háborog, megfenyeget durván,
Nem értem hogy mitől dühös, jó lenne ha tudnám.
Megsúgja, hogy próbára tesz, amin hogyha átjutok,
Örömömteli örök élet főútjára futhatok.
Hullámok ostromolják rozoga járművemet,
Meg akarják határozni végső nyughelyemet.
Örvénybe kerülök, s már épp azt hinném, feladom
Amikor egy tündéri kéz simítja meg az arcom.
Azt hittem, egyedül vagyok, ki lehet e patrónus,
Kié ez a kellemesen csilingelő lágy tónus?
Ki akarna megmenteni e viharos tengeren,
Ahol én már évek óta életemet tengetem?
Testtelen és arctalan, mégis megborzongat,
Bár nem látom, de ügyesen magához láncoltat.
Földöntúli nyugalommal áldást hoz a fejemre,
S hűs könnycseppjét ráhullajtja viszkető sebemre.
Végre megmutatja arcát e rejtélyes szép leány,
Egy intéssel lenyugtatja a tomboló óceánt,
Nyugszik a Nap, ring a csónak, és mély álomba kísér,
Mi szebb holnapot, szebb jövőt, és boldogságot ígér.
Ezer csillag felettünk, de nem az eget nézzük,
Hanem inkább egymás ékes szemeit fürkésszük:
Lakatlan szigetre sodor egy áramlat minket,
Elénk tárva sok sok újabb megálmodott kincset.
Puha homokba lépünk, távol gyötrő hangoktól,
Messze ezer mérget rejtő, füstben fúló várostól.
Sátort verünk, hentergünk, míg el nem süllyed szigetünk,
S ha megtörténik, egymásban még továbbra is hihetünk!