(2017. márc. 13., 19:59)
Van az úgy, hogy egy mű másodszorra már nem nem ugyanazt azt az arcát mutatja felénk, mint elsőre. Így voltam például a Felhőatlasz c. filmmel, ami elsőre egy zagyva pszeudobölcselkedésnek tűnt, másodszorra viszont átütő erejű létfilozófiát fedeztem fel benne. Kedvenc romantikus filmem, az Éjfélkor Párizsban sem volt olyan második nekifutásra, mint elsőre, bár itt az összhang mindigis egyértelműen pozitív volt. Az első alkalom után az Éjfélkor Párizsban számomra a reménytelenül romantikus művészlélek kalandozását jelentette egy szívbemarkolóan hangulatos nagyvárosi éjszakában. Miután azonban ma újranéztem a filmet, egy teljesen más gondolatsort pakolt rá a lelkemre, amit nem is értek, miért nem láttam már elsőre.
Főhősünk, az ihletet kereső író egy reménytelenül nosztalgikus figura – a 20-as évek Párizsa jelenti számára az etalont, benne az éjszakai művészéletet élő Dalival, Hemingway-jel és Picassóval. Aztán amikor az utcán sétálva hirtelen valóban visszakerül az időben álmai korszakába, azzal szembesül, hogy az akkor élő művészóriások is ugyananúgy egy másik kort idillizálnak a sajátjuk helyett – főhősünk pedig ezt csak nagyon nehezen tudja elfogadni. Végül persze megtörténik számára a nagy felismerés, hogy az Aranykor minden művész számára egy másik kort jelent, sohasem a sajátját, amiben él. Ez a szüntelen nosztalgiázás, ez a plátói érzelemtenger, ez az ami körbe öleli és bilincsbe veri a nagy művészeket, ez az a diszharmónia, ami írásra, költésre, festésre, faragásra vagy tervezésre ösztökéli őket.
Hát így állunk. Talán ez az a tényező, ami belőlem hiányzik hogy művész legyek. Nincs bennem nosztalgia egy másik kor iránt, nem szeretnék korábban élni a történelemben. Keringőzöm a lelkekben, szárnyalok a térben, de az időben nem mozdulok. Igen, vannak múltbéli események, amiknek szívesen szemtanúja lennék, de számomra akkor is 2017 az aranykor. Egy hanyatló világ, ami mégiscsak aranykor, mert példának okáért olyan kortárs gigászokhoz lehet szerencsém, akik értelmet adnak minden szárnyait bontogató alkotónak: Hans Zimmert hallgathatok, Fövényi Sándort olvashatok, Christopher Nolant nézhetek – ez nekem így máris színarany, és akkor még tényleg csak három nevet említettem.
Az Éjfélkor Párizsban szerint a nosztalgia mindig a boldogtalan jelen miatt bukkan fel. Tökéletesen megnyilvánul ez a főhős szerelmi életében is, hiszen épp a múltban találja meg azt a nőt, aki miatt végre „elfelejt félni a haláltól“. A szürke menyasszonya ellenben megfertőzi a jelenét, megfertőzi a csodaszép Párizst. A valódi társa harmóniát hoz – de milyen igazságtalan az élet, azt egy számára képtelen korban és képtelen körülmények között teszi. (Itt jegyezném meg, talán nem először, hogy Marion Cotillard A NŐ. Mindent magában hordoz, ami miatt egy nőt ezen a világon szépnek lehet nevezni. Ő egy kicsit az én igaz szerelmem is.)
Az Éjfélkor Párizsban pedig A romantikus film. Sallangmentes, a romantikus műfajt valódi romantikára tanító és újjászületésre ösztökélő mestermű, ami rádöbbenti az embert arra, hogy benne is egy kis Párizs van.