(2016. aug. 15., 16:32)
Szememben a lokálpatriotizmus egy kifejezetten szimpatikus tulajdonság, bár (többnyire) azt is meg tudom érteni, ha valaki nem kötődik különösebben kies falucskájához vagy városkájához. A lokálpatriotizmus egyébként semmilyen szinten nem függ össze a nemzeti érzelemmel (ezt fontos leszögezni, mivel találkoztam már olyan emberrel, aki egybemosta a kettőt.) Lokálpatriótának lenni nem jelenti azt, hogy szolidaritást vállalsz az országoddal, vagy a nemzettel, amibe te is beletartozol, hanem valami egészen mást: vagy egy kisebb közeggel (tipikusan egy falu/város lakosságával) vállalsz szolidaritást olyannyira, hogy emiatt az érzés miatt sosem távoznál a környékről hosszabb időre - vagy nem is az emberekkel vállalsz szolidaritást, csupán a természethez, vagy épp a látnivalókhoz ragaszkodsz olyannyira, hogy ne költözz el onnan.
Ez utóbbi volt jellemző rám is, de ahogy telik az idő, úgy vesz ködbe a lokálpatriotizmusom. Felvidéki magyarként egy olyan közegben élek, ahol pár tucat megalkuvó, 100 százalékig világias és nulla százalékig nemzeti érzelmű értelmiségi csencseli egymást pár tucat nemzeti érzelmű, megbokrosodott és új gondolatokra nem vevő értelmiségivel. Szűkebb értelemben egy olyan faluban lakom, ahol kisebbségünk páratlan alázattal, önként dalolva olvasztja be magát a szlovák többségbe. Nincs mit itt szeretni. A falum bűbája fokozatosan elveszik. A pár éve véghezvitt parkosítás elvileg azt szolgálta volna, hogy legyen zöld terület és egy szép központunk: utóbbi meg is valósult, de nem hogy teret adtunk a természetnek, hanem alaposan visszaszorítottuk őt. Mű és steril az egész.
Ha máshol járok, már rendszeresen fel-felvillan az érzés, hogy nem feltétlenül kéne itt megöregednem. Példának okáért: ma először éreztem azt igazán, hogy Budapest lüktet. Él. És hogy van valami elragadó benne (igen, még annak ellenére is azt mondom, hogy a nyóckeren át bandukoltam). Nem is olyan rég azt állítottam, hogy sosem élnék Budapesten. Komolyan is gondoltam. Ma viszont már nem biztos, hogy ilyen kijelentést tennék.
Nagyfödémes az elmúlt tíz évben két szék közé esett, és a közeljövőben egyre inkább beszorul közéjük: Nagyfödémes már nem akar falucska lenni, hanem városi hangulatot akar árasztani a vidéki helyett. És ez itt a baj: a vidéki hangulatot egyre sikeresebben számolja fel, a városi hangulattól viszont még nagyon messze van. Valószínűleg így eshet meg, hogy egy fiatal lokálpatrióra srác, aki sosem tudta megmagyarázni miért, de szerette drága faluját, most azon ábrándozik, hogy valahol máshol fog révbe érni.