A helyszín egy pince. Egy hűvös, aprócska pince. Három hatalmas tölgyfahordó taláható benne,mindegyik színültig tele borral. Nem is kell más. Minden, ami velem van, e három barátom,továbbá toll és papír az íráshoz, valamint egy pokróc, hogy legyen mit ölelgetni (és ami alá elbújhatok ,persze nem a hideg elől.) Íme, tökéletes és elérhető minden, ami kell, ezen a pár négyzetméteren.
Magamhoz húzom a lábaimat, és átkarolom őket. A sarokban ülök, mert a két fal támogatást nyújt.
A toll a kezemben. Firkantok valamit, bár tudom, hogy céltalan. Évek óta minden szavam hasztalan. A kimondottak is, és a leírtak is... Előbbit nem felejtik érzékeltetni velem, utóbbiban pedig én vagyok egészen biztos, hiába próbálnak meggyőzni az ellenkezőjéről. Belekortyintok a borba. Ez is céltalan. Visszaemlékezem. Ez is az. Érzek. Ez talán mind közül a legcéltalanabb. „Érzek“. Erre mindig csak vállvonogatás volt a válasz. „Érezni? Azt meg minek? – és kinevetnek. –Fölösleges. Felejtsd el.
És de igazuk van, annyira, de annyira igazuk...
De mégis... Emberek vagyunk, vagy mi a franc.. nem? És kell valami, ami meghatároz bennünket. És az ne egy barna szem, egy vezetéknév, egy papírra fosott vers, vagy egy kibaszott titulus legyen! Hanem az érzés. Attól vagyunk emberek. És tudom hogy az mivel jár, de akkor is. „Irány kifelé a pincéből!“ –mondom hirtelen. Fölpattanok, de csak a küszöbig jutok. Ott újra elgondolkodok. És még nagyon sokáig a küszöbön maradok.
|
|