(2017. ápr. 29., 23:35)
Még az általam legtöbbre tartott újságíró véleményével is élesen szembe megyek, amikor azt állítom, hogy a nosztalgia egyáltalán nem rosssz dolog, nem a sátántól ered és nem nyomorítja meg az embert. Úgy gondolom, hogy a nosztalgiának kellő mértékben és a kellő időben igenis legitim helye van az életünkben. Mondom ezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló számomra: a nosztalgia mindig a boldogtalan pillanatból ered, a pillanat válsága és kilátástalansága idézi elő, ő pedig jön, és hozza magával a mentőövet. Egy másik, már elmúlt időt.
Minden ember átéli, életében többször is a maga egszintenciális válságát, miközben csak a töredékük tudatosítja ezt – alapvetően a legtöbben vagy a végtelenül banális „depresszió“ szót használják a jelenségre, vagy egyáltalán nem nevezik sehogy. Ha az ember boldogtalan a jelenben, akkor két dolgot tehet: vagy nosztalgiázik, vagy iszik. És talán nincs vita köztünk arról, hogy az előbbi választás sokkal szerencsésebb.
A La La Land, ami nálam immár vitán felül a romantikus műfaj királya, egy merő nosztalgia. Kirángat a jelen szürke székéből és beültet a nosztalgia kényelmes foteljébe. Persze nem a sajátodba, hanem a sajátjába. A film múltjába. Hollywood múltjába. Ezért jótékony és felemelő, annak ellenére, hogy fényévekkel elkerüli a hepiendet.És mi marad percekkel, napokkal, hetekkel és hónapokkal a film megnézése után? Hát a nosztalgia, hogy mennyire kibaszott jó ez a film. Harmadjára is. Na meg a rettegés. A zsigerbe markoló félelem, ami olyan, mint egy perverzió. Annyira ijesztő, hogy már van valami szép benne. A félelem, hogy egyszer talán úgy kell majd Rád néznem, ahogy Ryan Gosling néz a zárójelenetben. És hogy mi a nagyon furcsa szépség benne? Hogy tudom: képes lennék úgy nézni.