megint éjjeli pcihó
(2014.10.5., 0:16)
Mennyi ember lépett már ki a látókörömből... szinte hihetetlen. Beképzeltségnek tűnhet ez az állítás,de úgy vélem, hogy ezek a kapcsolatok pontosan addig tartottak ki, amíg én igazán kapartam értük, ameddig én láttam az értéküket. Egy nappal sem tovább. Az élet abszolúte vidámabb, ha nem egyoldalúak benne az epizódok. Jelenleg úgy látom hogy két mélyebb epizódja van az életemnek, és talán további kettő, ami értékelhető. Mind a négy esetben a mérleg tökéletesen kiegyensúlyozott- úgy gondolom, nem kapok többet és nem is adok többet. 4/4... ha visszanézek pár év távlatába, ez a mérleg borzalmasan kiegyensúlyozatlan volt.
A helyzet tömör és precíz összefoglalása az, hogy ezzel a gondolkodásmóddal tökéletesen elszigetelem magam. És nem is bánom cseppet sem. Túlságosan közömbös és érdektelen vagyok ahhoz, hogy belekezdjek bármi újba. Vesződni, gürizni egyetlen csajért sincs kedvem, mert egy sem érdemli meg (viszont még mindig vannak a könnyen kapható fajták- az azonban azt jelenti, hogy kicsi az emberi értékük- ők meg ezért esnek is a látókörömből).
Így egyszerűbb minden. Nem vagyok az érzések ellen, sosem leszek. Ez a véna bennem van, érzek, és érezni is akarok, és iszonyatosan elborzadok azoktól, akik erre képtelenek. Viszont a jelszavam már a "mértékkel".
És amióta hívott az OVB-s csajszi, furcsa, de optimistán tekintek a jövőbe. Azóta a hívás óta nem arra gondolok, hogy lesz-e majd melóm, és hogy lesz e diplomám. Ehelyett az a kérdés foglalkoztat, hogy miután meglesz a diplomám, melyik melót választom majd a kettő közül. Jó, mi? Már az inspiratív volt, ahogy Á. mesélt arról a közegről, és lám.. ezeknek tényleg hatalmuk van!
Tessék, itt szaporítom a szót, mert annyira unatkozok (búcsúszombaton éjjel, teszem hozzá). Drága Födémes... a világ legszimpatikusabb helye, egy rahedli ellenszenves emberrel. Imádom ezt az ellentmondást, emiatt ülök most otthon :)
Az FB-n felugrott egy kép éppen. "Ha a rajzod életre kelne, kit rajzolnál le, és miért"?
Hogy ez egy szokványos kérdés? Szerintem az egyik legmélyebb és filozifikusabb, amit egy ember kaphat.
Na, ha tudnék rajzolni, és ha életre kelne.. hmmm... asszem... önmagamat, istenkirálycsászárként. És megkérdezném magamtól, hogy ezt hogyan értem el. :D
Végezetül: Kamarás Klára pedig megírta azt a verset, amit én már sokszor meg akartam írni, de sose tudtam felnőni a megfogalmazásához.
A címe: A költő és a múzsája
A költő fölött elszáll az idő.
Mi megmarad, talán a gondolat,
mert életünk, mint múló pillanat,
úgy tűnik el, hogy meg se mérhető,
mit értünk el, s értelme volt-e? Ír
az ember, ha úgy érzi, írni kell,
és az se számít, ki olvassa el,
s megőrzi-e a türelmes papír...
A múzsa az, ki mindig megmarad
holtában is örök fiatalon:
csókja ott lángol egy-egy verssoron,
s felhők között száll, míg a föld alatt
porlad ki róla írt - ne vedd zokon-,
már könyve is poros a polcokon.
. Bár én a világ végére is elfutnék a "költő" jelző elől, de ebben a versben én őt képviselem.
A múzsák nem tudják, nem képesek felfogni a második versszakban leírtakat- sőt, akad köztük olyan idióta, aki a költő öncélúságának tartja, ha ír valakiről.
A költő viszont tudja és tudatában van a második versszakban szereplő dolgoknak. Pontosan ezért írja le! Hogy a múzsa megmaradjon... örökké fiatalon. És talán ez a költészet lényege. Na, hát úgy tűnik, ide akartam ma kilyukadni azzal, hogy már egy órája firkálok itt: a költészet lényege: megörökíteni a megkapó dolgokat. Örökérvényűvé tenni azokat a képeket és gondolatokat, amik pár perccel vagy pár nappal a papírra kerülésük után már talán nem is voltak igazak.
PS: Na, ez a költészet lényege. Az értelme továbbra is rejtély, de a lényege legalább már megvan. Már nyugodtan mehetek aludni, báj :D