Menni vagy nem menni? Természetesen nem menni.
(2015.2.5., 10:14)
Közeledik Szlovákia (és talán egész Európa) történelmének legröhejesebb, legfölöslegesebb referenduma. Szombaton megkérdeznek tőlünk valamit, amiről nem elég, hogy világosan rendelkezik egy hatályos törvény, de ráadásul megközelítőleg úgy egy éve fogadták el, mindenféle csinadratta nélkül.
Az Aliancia za rodinu azonban úgy döntött, hogy ez mégiscsak egy rendkívül fontos kérdés, aláírásgyűjtésük eredményeképp pedig szavazósdit fogunk játszani, aminek lebonyolítása nem kevesebb, mint 6 milliójába (!) kerül az államnak.
Természetesen nem megyek el szavazni. A rövid indok szerint: semmi közöm hozzá.
A hosszabb indoklás szerint: mert kurvára semmi közöm hozzá.
Egy cseppet sem érzem úgy, hogy ki kéne állnom-akár mellettük, akár ellenük. Olyan téma ez, ami nem érint, és még csak filozofálós napjaimon is csak mérsékelten foglalkoztat.
1. Nincs jogom elvenni tőlük azt a jogot, ami másnak megadatik. A szexualitásunk száz százalékig a nevelésünk és gyermekkorban átélt ingereink eredménye. Szóval a homoszexualitás NEM döntés kérdése, ahogyan azt a homofóbok legtöbbje gondolja. Ők ilyenek és kész. Nem bűnösek.
2. Nem az én jogom megadni nekik a jogot, hogy házasodhassanak és gyereket vállalhassanak. Ez tisztség, és felelősség, amit eszemben sincs magamra vállalni.
A részvételi arányt 8-15 százalékra saccolom. Biztatni nem fogok senkit semmire- a Bojkotuj! Povedz nie! Povedz áno! kampányok még röhejesebbek, mint maga a szavazás. Egy valamirevaló ember a kérdések elolvasása után kimondja a véleményét, nem a média megmondóembereire és további eszközeire bízza magát.
Mindenesetre úgy vélem, szombaton az okosabbja otthon marad.
A libcsik, akiknek szívügyük hogy a másságból még nagyobb parádét csináljanak, mint jelenleg, majd karikáznak egy nemet.
A korcs konzervatívak, akik a mellüket verik és a saját esetleges homoszexuálisuktól való félelmüket gyűlölettel fejezik ki, majd nyomnak egy igent.
Egészségükre.