Ösztönözve

Ádám egy mezőn volt, ahol senki sem zavarta. Tűzött a nap, vakítóan kék volt az ég. Az enyhe, meleg szellő virágillatot fújt felé...csodás volt az egész, akár egy tündérmesében. Ideális körülmények arra, hogy az élet legfontosabb kérdésein töprengjen. Ádám élvezte a fű illatát, a madárcsicsergést. Kezeit feje alá dugva feküdt, és gondolkodott az élet dolgain. Egyszer csak megszólalt valami- ennivalóan édes, vonzó hangon. „Miért barátkozunk? Hát magunkért, Ádám! Azért adunk szeretet, hogy kapjunk! Ilyen a természetünk- önző.“
Mivel azt hitte egyedül van, a szívverése is elállt- felült, és ijedten körülnézett. Alig pár centiméterre a jobb kezétől egy magányos liliom mosolygott rá- az beszélt hozzá. Nem tévedés, tényleg beszélt, és mosolygott. Olyan elbűvölő volt, ahogy méterekre a többi virágtól, ott álldogált egymagában...
Ádám nagyon gyorsan tudatosított két dolgot: az egyik, hogy alighanem életében nem látott még ilyen szép virágot. A másik, hogy olyan életigazságra döbbentette rá, ami bár ott motoszkált benne, sosem tudta volna így kimondani. Ez együttesen térdrogyasztó hatással volt rá-odahasalt a gyönyörű, tűzpiros virághoz- csak centiméterekre volt az arca tőle, és beszélgetni kezdett vele. És Ádám nem érzékelte többé a napsütést ,a szellőt, a fűillatot. Csak a liliom maradt.
Beszélgettek, beesteledett. „Ideje menni. A szívem megszakad, de muszáj. Szeretnélek magammal vinni, de akkor ki kell hogy tépjelek. Félek, hogy akkor elhervadsz. És azt nem akarom. Nem akarok önző lenni“- mondta Ádám. Hiába várt a válaszra, a liliom nem szólalt meg többé. Nem tudott vagy nem akart- talán inkább az utóbbi. Mivelhogy ő is bizonytalan volt- még jobban, mint Ádám. A fiú felállt, odament a virágágyáshoz, és találomra kitépett egy virágot- úgy döntött, hogy kicsit enyhüljön a fájdalma, közülük visz haza egyet. Mire hazaért, a virág elhervadt a kezében. Másnap ugyanez történt egy másik virággal. Harmadnap Ádám úgy döntött, nem bírja tovább- kitépi a liliomot, és elviszi. Ahogy halk ropogással a liliom gyökerei kiszabadultak a földből, rögtön megszólalt édes hangján: „köszönöm“. Ádám a fejét csavarta- „De hiszen most ítéltelek halálra, utálom magam ezért!“. –Ó,nem úgy van az!-mosolygott a liliom. És igaza lett- a liliom nem hervadt el. Sem akkor, sem másnap. Soha.
(jan.27.)