Megint ez a meglepően szar érzés. Robb Stark sose volt a kedvenc karakterem (mint ahogy Crixus sem a Spartacusban), mégis a haláluk végtelenül durva, kegyetlen és egyben megható volt számomra. Szívszorító jelenet volt ez a Vörös Menyegző, ami akár egy klasszikus film tetőpontja is lehetett volna, annyira jól volt összeszerkesztve. Komolyan, szinte markolni lehetett a feszültséget!!! Te jó ég, még mit hozhat így a jövő heti finálé? Hány Stark fog még elhullani? Remélem a kis Arya életben marad, és szépen komótosan egyenként kiiktatja ezeket a szemétládákat.  Durva volt ez az epizód, rányomta a bélyegét a napomra.

Na de ez igazából lényegtelen... ugyanis az egészből a tanulság az, hogy talán nem is vesszük észre, hogy valaki mennyire a szívünkhöz nő. Vagy ez csak fiktív, filmes-sorozatos karakterekre igaz?
Hmmm... most éppen hajlok arra, hogy igen, hiszen a tudatunkon kívül, a való életben, hús-vér ember nem igazán kerülhet közel a szívünkhöz. Bizony, annak a folyamatnak tudatosnak kell lennie. Végülis én döntöm el, kit akarok fontosnak tartani és kit nem. Kit akarok közelebb engedni magamhoz, kit nem. Kiről akarok álmodni, és kiről nem. Keményen dolgozom/dolgoztam azon, hogy bizonyos emberekhez közel kerüljek (Van, aki nem engedi. Van, aki nem. Van, aki részben).A lehető legtudatosabb folyamat! De akkor miért ennyire más minden ha filmet nézek??? :D Miért vagyok én is ENNYIRE más???
*gondolkodunk* :D