(2016. okt. 9., 13:43)
Yorgos Lanthimos 2015-ös zseniális társadalomkritikai alkotása, A homár nem akármilyen disztópiát mutat be: a történet szerint a nem is olyan távoli jövőben a párkapcsolat az ember létezésének egyetlen elfogadott módja. Az utcákat rendőrök és járőrök sokasága járja, és elsődleges feladatuk hogy magányos embereket szólítanak le, akiktől megkérdezik hogy hol a párjuk. Azok az emberek, akik nem tudják bizonyítani hogy kapcsolatban élnek, a törvény szerint egy szigorúan ellenőrzött szállodába kerülnek - egy olyan szállodába, ahol a magányosoknak 50 napjuk van, hogy társra leljenek a többi egyedülálló között. Amennyiben ez nem sikerül nekik az adott időhatáron belül, állattá változtatják őket, és kiűzettetnek a vadonba. Az egész kegyetlen folyamatban egyetlen engedmény azért akad: az ember maga választhatja ki, hogy a kudarc esetén milyen állattá változzon.
Először is fontos leszögezni, hogy ez a társadalomkritika paradox módon nem azt a társadami jelenséget kritizálja, amit bemutat. Elsőre az villan be az ember agyába, hogy a film groteszk módon napjaink párkapcsolat-mániáját figurázza ki – csakhogy napjainkban nincs párkapcsolat-mánia, épp ellenkezőleg: a huszonegyedik században minden korábbinál több felnőtt él egyedül és választja a magányos életmódot. A nyugati ember egyre kevésbé családpárti, nem házasodik, nem gyarapodik. (Talán épp ez a probléma szülte a bizarr alapötletet, miszerint az állam a magányosok üldöztetésével és a párkapcsolatok népszerűsítésével kívánja növelni a népességet).
Valójában a film valami egészen másról szól: gettósodásról, törzsbe tömörülésről, az abszurd mértékű társadalmi megosztottságtól. Most értetlenül néztek, hogy mégis hogyan szólhat ez a film erről? Tovább mesélem hát a történetet, hogy tisztázódjon a „miért“.
A film második felében David, a főhős megszökik a szállodából, menekülés közben pedig a közeli erdőben találkozik egy partizán életmódot folytató csoporttal: ők a törvényen kívüliek, az állam ellenségei, az ellenállók, akiknél épp az egyedülállóság az egyetlen elfogadott létezési forma. Míg a szállodában a maszturbációt is szigorúan büntetik és bizarr színjátékokkal népszerűsítik a párkapcsolatban élést, addig a vadonban az ellenállók már a flörtölést is ujjlevágással szankcionálják, a közösülés pedig a legszigorúbb büntetést vonja maga után. Egyformán szigorú szabályok az egyik és a másik oldalon – és nincs harmadik oldal, nincs középút. Mindkét oldal félelemmel vegyes undorral tekint a másikra, csak hogy a saját eszméi előkelőbbnek, nemesebbnek tűnjenek. Mindkét oldal démonizálja a másikat és ezáltal nyer hatalmat magának, mindkét oldal az egyetlen elfogadható lehetőségként propagálja magát, de a középen álló ember számára valójában egyik sem jelent elfogadható alternatívát.
A szállodában sikeresen párt találó magányosok visszakerülnek a társadalomba, és boldogan élhetnek párban, míg meg nem halnak. “Amennyiben problémáik lesznek, akkor kapnak egy gyereket, az mindig segít“ – ezzel a mondattal engedik vissza őket a többi pár közé. Durva, mi? Az ellenállóknál úgy működik a megfélelmlítés, hogy mindenkivel előre megásatják a saját sírját – csak a biztonság kedvéért, arra az esetre, hogy komoly törvényszegés esetén az illető késlekedés nélkül belefeküdhessen.
A film érdekessége, hogy nem részletezi a disztópia háttérsztoriját: nem tudjuk meg, mi okozta a gettósodást ebben a világban, nem derül ki, hogy mitől vált fasisztává az állam, és mitől vált ugyanolyan fasisztává az ellenállás. Talán pont itt bújik meg a lényeg: csak a néző, a kívülálló láthatja az egész képet, csak ő érzékeli ezt a groteszk beütésű, kényszeres egyik vagy másik oldalra húzást. És ha az ember sikeresen elvonatkoztat, csak akkor tapasztalhatja meg azt, hogy bizony mindkét fél betegesen szélsőséges. Épp csak a csomagolásuk különbözik – az egyik oldalon csilivili módon prezentálják az eszméiket, a másik oldalon sárosan, piszkosan és vörös fejjel - és amíg ezt valaki nem látja át és nem tudatosítja, amíg az egyén nem próbál függetlenedni és nem tart bizonyos szintű távolságot a társadalomból, addig valószínű, hogy ő maga is az egyik vagy a másik oldal buzgó, agymosott szolgája, az ezerfejű és lángot okádó progpaganda sokmilliomodik áldozata.