Kinyújtván karmait,
Szórja szét hamvait
A tél,
Szívet melengető
Ezüstös mesékről
Regél.
De hozzám nem beszél
A sok fagyott levél
Soha,
Ezüst köpenyében
Száll a tél dölyfösen,
Tova.
Lám, az én hóhérom,
E hófehér démon
Megremeg,
S én kelő vágyakkal,
Ködszínű szárnyakkal
Odébb röppenek.
(Nagyon-nagyon nehéz szülés volt ez a vers, de úgy érzem megérte szenvedni vele. Érzem, látom, hogy változik a stílusom, hónapról hónapra. Nagyon durván metaforázok immár. Elejével azt hittem, rossz irányba haladok. De az az érzésem, hogy talán mégsem.)