A Game of Thrones harmadik évada valóságos hullámvasút volt: folyamatosan váltották egymást a jó és a kevésbé jó részek, de ez is elég volt ahhoz, hogy a sorozatot egyre gyakrabban a huszonegyedik század legnagyobb televíziós jelenségeként emlegessék. George R R Martin tolkieni történetvezetése ugyanis utat tört magának napjaink felhozatalában, avagy közönségesebben szólva: a fantasy világába elkalauzoló történetet a brilliáns karakterábrázolássokkal ötvözve elképesztő módon megkajálta a nép. Ebben a végtelenül sokszínű világban nincs senki, aki ne találná meg a kedvenc helyét, illetve kedvenc karaktereit.
Bár vannak, akik szerint vesztett valamicskét a sorozat az előző két évad varázsából, én ellenben a legutóbbit tartottam a legjobbnak: a szárnyakat bontogató és kis költségvetésű nyitószezon, és egy kiegyensúlyozott és precízen tovább építkező második évad után ezúttal már minden részt (még a kevésbé jól sikerülteket is) belengett a monumentalitás. A Trónok harca úgymond kiteljesedett, a minden eddiginél gondosabb karakterárnyalásnak köszönhetően pedig végérvényesen kijelenthető, hogy kultikus jelenség lett (gondoljunk itt elsősorban a Red Weddingre, amitől gyakorlatilag a fél világ sokkot kapott). Nagy erénye továbbá, hogy fejlődött a CGI-, humor- és a zenei téren is.
A finálé viszont - az egész évadhoz hűen- csakugyan felemás érzéseket szállított. Idén bőven kijutott nekünk súlytalan, érdektelen történetszálakból (gondolok itt Theon kínzására vagy Samék vándorlására), valamint kiaknázatlan lehetőségekből (a betekintés Stannis Baratheon családi problémáiba egy óriási kihagyott ziccer), de Jaimie, Robb Stark vagy Tyrellék szála bőven kárpótolt minket a hiányosságokért. A Game of Thrones ezzel az epizóddal vonult kilenc hónapos szünetre, a rajongók legnagyobb bánatára.