(2016. szept. 14., 19:46)
Több mint elgondolkodtató a vitakultúránk. A vitakultúránk, ami jóformán nem is létezik és ami a gyakorlatba ültetve tényleg csak elvétve tud teret nyerni magának. Vajon mik az okai annak, hogy egy olyan korban, amikor hatalmas szükségünk lenne a vitára, valósággal döglődik az emberek közötti párbeszéd ezen változata?
Valójában ennek a problémának egyetlen gyökere van, egyetlen jól belőhető okozója. Értelmes vita azért nem jön létre, vagy fut zátonyra nagyon rövid időn belül, mert az egyik fél hátrál. Vagy hárít, ha így jobban tetszik. Ez az alfája és az omegája a dolgoknak: az emberi egó, ami vagy túl nagy és megöli a vitát, vagy túl kicsi és megöli a vitát.
Rengeteg manifesztációja van annak, amikor az emberi egó tönkrevág vagy ellehetetlenít egy vitát (és sokszor még a kialakulását is gátolja). Az egyik legközismertebb ilyen probléma, amivel egészen biztosan mindannyian találkoztunk már (én például már rengetegszer megéltem, hatalmas csalódásomra), az a következő mondat: „nem akarok veszekedni“.
Időzzünk el egy kicsit ennél a mondatnál. Mégis ki a fene akar itt veszekedni? Ha képtelen vagy felfogni egy vita lényegét és megkülönböztetni a vitát a veszekedéstől, ott eleve komoly bajok vannak. Azt gondolhatnánk, hogy ennek a mondatnak a háttéreben a konfliktuskerülés van, de ezt a lehetőséget saját tapasztalat alapján 100 százalékig elutasítom. „A nem akarok veszekedni“ nem azt jelenti, hogy konfliktusként élem meg a vitát és erre érzékeny vagyok és így inkább nem megyek bele. Hanem azt jelenti, hogy„olyan hülye vagyok, hogy azt hiszem, a vita az egyenlő a veszekedéssel és valami hülye oknál fogva személyem elleni támadásként élem meg, ha egy másik embernek az enyémtől eltér a véleménye az adott témában. „
Tegyük fel, hogy vita van kialakulóban: az egyik fél vitát kezdeményez arról, hogy az abortusz erkölcsileg jó vagy rossz. Az egyik fél felveti, hogy az abortuszt elfogadhatónak tartja. A másik fél nem tartja elfogadottnak az abortuszt, és legfeljebb pontosan ennyit képes hozzáfüzni a témához. Ja nem, odaböfög még egy tőmondatot: nem akarok veszekedni. Gyáva, szánalmas mentalitás. Érvelésre képtelen emberek elsőszámú kedvenc mondata.
Az érvelésre képtelen emberek második számú kedvenc mondata a „hülye vagy“. Erre a csoportra nem is szeretnék szavakat fecsérelni. Ilyet beböfögni egy vitában csak a Mónika-són nevelkedő legyenolcsópálinka-végrepéntekvan-típusú emberek tudnak.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik nem hajlandóak vitázni mert erkölcsileg felsőbbrendűnek tartják magukat és ezáltal saját véleményüket is. Nem ülök le veled egy asztalhoz - hangzik el ilyenkor a mondat. És miközben ők azt hiszik, hogy ezzel az érveléssel megnyerik a vitát, valójában csont nélkül elveszítik azt. Egy vitában alulmaradt ember lehet hogy vesztes lesz, de erkölcsileg mindenképp győztes – hiszen előremozdított valamit, úgymond hajlandó volt leülni az asztalhoz. Aki viszont nem vesz részt a vitában, az erkölcsileg és ideológiailag is abszolút vesztes - az ilyen embereknek leszegett fejjel és megszégyenítve kéne távozniuk, ehelyett sokszor büszkén és gőgösen feszítenek, mint akik győztes találatot vittek be az ellenfélre.
A negyedik csoportba azok tartoznak, akik tudnának érvelni, de nem akarnak. Az ő kedvenc reakciójuk a „nem tudom“. A problémájuk pusztán az, hogy neurotikusak és valójában nagyon is tudják, csak félnek megfogalmazni. Mert stresszmentesebb „nem tudni“. Ezekre az emberekre szokták azt mondani, hogy „bár megvan a mondandójuk, de sajnos ők maguk nincsenek meg.“
A felvidéki politikai vitaklub egy olyan hely lehetne, ahol fontos és releváns kérdések kerülhetnének terítékre – ennek ellenére száz bejegyzésből kb. egynél jön létre érdemi vita. A többinél csak ripacskodás van, személyeskedés, és makulátlan szerelem az illető számára szimpatikus párt iránt – rózsaszín köd, irrealitás, teljes elrugaszkodottság. Külösen bosszantó, hogy egy ilyen fontos platformon pár szenilis, provokatív nyugger és egy hihetetlenül rosszindulatú, gyűlölködő szipirtyó viszi a prímet.