Sötétszürke szobám mélyén
egész életem leélném,
a sok boldog embertársam
egy kis ablakon át nézném.
Csak egy csepp nyugalmat kérvén,
introvertált ködfolt lévén
gondolnék a boldog múltra,
régi fényképeket nézvén.
Hátam falnak nekivetve,
minden türelmem bevetve
várnék az én csillagomra,
sötét égboltra meredve.
Neki épp most nincsen kedve
lezuhanni, bút feledve,
inkább megtagadja létem,
s csillog tovább, nevetve.
Fekszem. Ez az álmatlanság.
Miért nem jő a vágytalanság,
és a régóta áhított,
édes drága tudatlanság?
...........
Engem már megmart a fagy,
Ébredjél fel, és olvasszad!
Hiszen távollétedben is
egy ember királynője vagy!
Álmatlanság (2013.9.3., 12:50)
