Meleg nyári éjszakán, ha rárogyok egy székre,
s gonddal teli álmaim már békén hagynak végre,
Felnézek a csillagokra, azt kérdezem tőlük,
Ki lehet a titokzatos, áldott jótevőjük?
Ki az, aki odatett a fejünk fölé titeket?
Meggyógyítottatok-e már meg-megingott hiteket?
Láttatok-e már e bolygón hitehagyott embert,
Rosszalkodó angyalkákat, s tükörsima tengert?
Sokat tudtok, de hallgattok álszentül és makacsul,
Mintha tiltva lenne, hogy épp beszéljetek magyarul!
Megértem, ha halandóknak nem jár ki a tudás,
Csak a homályosság és a mindennapos bukás...
Úgy szeretném, ha elhúznátok a vörös függönyt,
Akár fel is adhatok egy nektek címzett sürgönyt!
Tudni akarom, hogy miért épp ezt a nevet viselem,
És hogy tetteimnek súlyát vajon merre cipelem!
Álljunk meg egy pillanatra, hisz nem vagytok istenek,
Hogy az emberek kezére bilincseket tegyetek!
Inkább beragyogjátok a tiszta nyári égboltot,
Elviselhetővé téve száz meg száz kemény gondot.
Vajon versenyeztek azért, melyikőtök választom,
S majd a fejem tartalmával szüntelenül fárasztom?
Impozánsak vagytok, talán meg is bízom bennetek,
Hiszen belétek merülve kis jégcsappá dermedek.
Végtére így elárulom, van kedvencem köztetek,
De nem mondom meg, melyik, hogy ne folyjon a könnyetek.
Nem tudom, hogy miért pont ő az, ez is csak egy véletlen,
S nem hinném, hogy valaha is rám nézne az életben.
Birtokolni szeretném e szép, szeszélyes csillagot,
Átérezni minden percben a csillagpor-illatot.
Önző módon arra kérlek, zuhanj le az egekből,
S tüntesd el a ködöt az én icipici fejemből!
A csillagokhoz (2013.7.3.,23:45)
