Nem emlékszem már, hogy egy cukrosbácsi volt,
Vagy egy huncutul mosolygó leányzó hívott,
Emberrablók vittek el, rám szakadt az égbolt,
Vagy egy szép álom volt, mi így elkábított.
De egy ragyogó hely puha földjét taposom,
Hol gondtalanság van, s az ember túltesz magán,
Ahol nincs műmosoly, s a lemenő nap fénye
Végigcsillámlik a kivált lányok haján.
Ahol csalódni csak kellemeset lehet,
Az étvágy megnő, és illatos a szellő,
Hol a madarak angyali hangon szólnak,
És nincsen halál, sem egy árva felhő.
Ahol Veled alszok és kelek, és szüntelenül
Környékez a gyönyör, borzongatva minket.
És míg élvezzük a páratlan hétköznapokat,
Szellőn lovagolva távozik e cél nélküli ihlet.