(2016. Szept. 17., 23:06)
Elgondolkodtató az a kijelentés, miszerint mi, emberek vagyunk az első faj, amely uralni tudja a bolygót – az állatokat, a növényeket és végső soron a természeti erőket is. Olyannyira könnyű lenne ezen állítás utolsó részével vitatkozni, hogy inkább ki is hagyom a ziccert. Valójában már a gondolat első fele is megkérdőjelezhető, foglalkozzunk tehát ezzel: vajon miért lenne olyan biztos, hogy mi vagyunk az első ilyen faj? Ez az állítás szerintem a „mi vagyunk az egyetlenek az univerzumban“ féle teóriák hihetőségi szintjén áll. Mégis miért ne létezhetett volna az ember megjelenése előtt is tudattal rendelkező faj a Földön? Elintézhetjük ezt annyival, hogy nincs erre utaló régészeti lelet? Hát persze, azonban egy könyvek és filmek százain nevelkedő egyénnek akarva akaratlanul is meglódul a fantáziája az ügyben: Mi van akkor, ha minden egyes nagy kataklizmával az állatfajok nagy része mellett egy értelmes faj is mindig kihalásra van ítélve?
Visszatérve a bevezető mondatomra: az embereknek tényleg vannak hasonló illúziói: uralkodunk. Pedig az ember semmi más, mint egy lény, amely pontosan félúton helyezkedik el az állatok és az istenek között – tudata már van, hatalma viszont nincs. Ha mégis van, az csak pontosan annyi, mint amennyi a természetéből adódhat. Helytelenek azok az állítások, miszerint az ember immár túltesz magán, hogy az emberiség túllép saját határain, hiszen egészen bizonyos, hogy még soha, egyetlen ember sem lépte túl az emberiség határait. Mi a saját kereteink között élünk - és ezt úgy gondolom, hogy nagyon gyerekes dolog szégyenként felfogni, még ha sokan pontosan ezt is teszik. Pontosan ezek miatt a határok miatt nem érthetjük meg Istent, a „végtelen“ szót, vagy magát az univerzumot.
Valójában azonban nem is kell istenekig meg ilyen magasröptű dolgokig menni: maradjunk csak a Földön. 2016-ban még mindig fogalmunk sincs, hogy mit rejt az óceánjaink mélye, száz-kétszáz méter mélység után megáll a tudományunk. Még mindig nem tudjuk megelőzni azt a tömeggyilkos betegséget, ami évezredek óta velünk van és tizedel minket. Vagy hogy egy személyes példát is mondjak: még mindig fogalmunk sincs, hogy mi okozza az alvási paralízist. A vizsgálatok szerint az emberek 7,6 százaléka éli át legalább egyszer életében ezt az iszonyatos élményt, ez a szám a depressziósok körében 11, a narkolepsziások között minimum 30 százalék. A csúnya, sötét középkorban azt mondták az alvási bénulásról, hogy egy gonosz lidérc vagy szellem ül az ember mellkasára. Nehezen hihető, de a mai orvostudomány ennél nem tud sokkal okosabbat mondani: akármennyit kutatunk a témában, csak feltételezhető okokról és a paralízis valószínűséget növelő élethelyzetekről olvashatunk teóriákat. Pedig százból legalább heten megélik. Alanyok vannak, kütyük vannak, minden adott (?) a kutatáshoz.
Félre ne értsetek: nem semmi, hogy szerte a világon tájakat formálunk kedvünkre és egyenesen leszakad az állam az attól, hogy egy emberi szonda le tud szállni egy üstökösön. De ami kicsit ijesztő számomra és amit elsősorban meg akartam fogalmazni ezzel a mai agymenéssel kapcsolatban, az az emberi hivalkodás veszélyessége. A hencegés, hogy mennyi mindent tudunk. Miközben gyarkan fogalmunk sincs a saját testünk viselkedéséről sem.